Állvány 2, ZBIA, az integráció és a tolerancia

Petar Luković, újságíró

Milenko Perović , etikai szakértő

Losoncz Alpár , filozófus

Demian Smith, az USA belgádi nagykövetsége politikai tanácsának tagja

Szerencsés Zsuzsanna, újságíró

Dinko Gruhonjić, a Vajdasági Független újságírók szövetségének elnöke

Felkérném Szerencsés asszonyt, hogy nyissa meg a tribünt és értékelje a kisebbségek és a marginalizált csoportok helyzetét Szerbiában, de elősősorban a sajtóban ami Szerenscés asszony érdeklődésének a szférája – azzal, hogy a kisebbségek alatt nem csak a nemzeti kisebbségeket értjük.

Elsőként a Biztonsági Tájékoztatási Ügynökség jelentését kell megemlítenünk, amelyről valószínűleg mindannyian hallottak és amely a Szerbiai Képviselőház Biztonsági Bizottsága elé került, s amely szerint leegyszerűsítve olyan, hogy Szerbiában a közbiztonsági helyzet többé kevésbé rendben van, kivételt képez az a veszély és kockázat, amelyet a nemzeti kisebbségekhez kötnek, legyen az Dél Szerbia, Szandzsák vagy akár Vajdaság. Mi az, ami számomra ezt a szörnyű értékelést kivéve szimptomatikus? Az, ahogyan ezekre az értékelésekre reagáltak! Ha már a jelentés a képviselőházi bizottság elé került, az már többé nem csak a BIA értékelése. Ilyen értelemben tehát a parlamenti pártok értékeléseként is értelmethető.. Ez lenne tehát az első szint. A második szint amiről mint újságírót kérdeztek, a következő – természetesen, hogy a nyilvánosság reagált e szörnyű és képtelen értékelésre, de számomra az volt érdekes (Vajdaságra szorítkozom, mert itt dolgozom), hogy a mi professzionális újságírói angazsáltságunk mellett, ami alatt azt értem, hogy megkérdeztük az ismert politikusokat, a kormány, valamint a pártok képviselőit, hogyan kommentálják a BIA állítást és értékelést (és ebben természetesen sokan hallatták hangjukat, elítélték és csodálkoztak az értékelésen), de a tartományi kormány, mind a végrehajtó tanács mind a képviselőház, nem adott ki hivatalos közleményt a BIA jelentésével kapcsolatban, jóllehet jóval jelentéktelenebb témákat illetően is adnak ki közleményt. Hogyan lehetséges, hogy például a tartományi kormány- most tehát nem a politikai pártokról beszélek – nem adott ki közleményt, feltételesen mondva, az újságírók felszólítása nélkül is, hogy közölje miként vélekedik erről. Még egy helyzetkép: hozzávetőlegesen egy héttel ezelőtt – feltételezem, hogy felfigyeltek rá, meglehetősen komoly médiakampány volt a körül, hogy Korhec úrnak, a tartományi kisebbségügyi titkárnak átadták a kétnyelvű személyi igazolványt. Ez természetesen megtörtént, és a sajtó tudósított róla.

Miért mondom ezt:? Ha egész komoly teret szenteltek ennek az eseménynek, mint a többinek, márpedig így volt, akkor az azt jelenti, hogy fontos esemény volt. De mi történt? Én nem tudom, hogy önök közül hányan tudják, de akkor amikor Korhec úr átvette a személyazonossági igazolványát, és amikor lefányképezték, kiderült, hogy Korhec úr neve amelyet magyarul írtak ki, helytelenül volt leírva. A leírt név, kissé furcsa helyesírással, mintha valamilyen más nyelven íródott volna, tévesen volt feltöntetve. Egy betűvel több volt benne, és úgy esett ki, hogy a titkárt Tamás Korhencnek hívják. Amikor a kisebbségi jogokról van szó, függetlenül attól, hogy nemzeti kisebbségekről, vagy más kisebbségekről van-e szó – úgy gondolom, hogy körül vagyunk véve egyfajta kenturizmussal. Amikor valami általános, retorikus tervben van, mindannyian a jogaikért szállunk síkra, amikor viszont eljutunk addig, hogy azt meg is kell valósítani, akkor bizony meglehetősen másként fest minden.

(…)

Alpár, mennyire változtak meg a dolgok Milosevic idejétől napjainkig, tehát, az október 5.-ei fordulat után, a multikulturalizmust illetően?

A kisebbségeket illetően másmilyen a stratégia és másmilyen a taktika. Amennyiben kizárunk néhány különféle stratégiát, például azt, hogy a kisebbségek nem akarnak asszimilálódni, nincs lehetőség a népírtásra, s az etnikai tisztogatásra, és így tovább, és így tovább, akkor a létben két szélsőség van egy íven. Az egyik szélsőség, az ha a kisebbségeket, valamennyi kisebbséget úgy kezelik – természetesen ezek nemcsak etnikai kisebbségek – mint közbiztonsági kérést. A másik lehetőség, természetesen az egy, mondhatnánk kissé patetikusan, ideális lehetőség – a kisebbségeket az igazságosság értelmében kezelni. Szerbiában az egyikre is, másikra is van példa, mintha lenne egy ingánk, amely a nyilvános diskurzusban egyik percben az egyik pólus felé, és sajnos, csak nagyon ritkán e másik pólus felé lengene ki.

És természetesen ez egy komoly jelzés – s ezt az előbb kimondtuk – hogy úgy látszik az inga időről-időre, s pont ebben a pillanatban a másik pólus felé leng, tehát a kisebbségek közbiztonsági kérdést jelentenek. Azzal hogy kimondjuk, a kisebbségek közbiztonsági kérdést jelentenek, nagyon sokat kimondunk. Itt nem csak ahogyan mondanánk, a puszta diagnózis ismertetéséről van szó, hanem arról,. hogy kimondunk egy ilyen nagyon borús véleményt egy politikai közösség viszonylatában.. És akkor meg kell, hogy kérdezzük önmagunktól – milyen az a politikai közösség, van-e egyáltalán valamilyen kötőszövete, bármilyen minimális koháziója, ha a kisebbségeket megterhelő terhelő közbiztonsági dimenziók és szempontok jelenítik meg. És itt is van néhány kulcsszó. Előbb a toleranciával kezdem. Valószínüleg észrevették, hogy a nyilvános vitában olyan könnyen kimondjuk azt hogy tolerancia, ahogyan azt 2O-3O évvel ezelőtt tették a politikai aparácsok. Olyan benyomást kelt ez bennünk, hogy a tolerancia egy nagyon könnyű, szinte technikai dolog. Én mondanék mást – a toleranciát természetesen sokszor, lehet hogy túl gyakran is, jelszóként használják, jóllehet nagyon is igényes valami. A gond az, hogy a tolerancia sokféleképpen értelmezhető, s úgy gondolom, hogy a mai témára való tekintettel ez releváns, emlékezzünk csak a különféle kisebbségekre, a különféle marginalizált csoportra, mert a tolerancia ilyen értelmezése, ami most Szerbiában túlsúlyban van, s úgy tűnik, hogy minden kisebbség viszonylatában releváns. Úgy gondolom, hogy a toleranciát létében a tűrést jelenti. Ez valóban a tolerancia lehetséges megértése. Természetesen nem a toleranciának az ilyen felfogása az, amit aminek helyet adok, amelyet igazolni tudok, de a nyilvános vitákban sokszor kidomborodik, hogy a politikusok éppen így értelmezik a toleranciát – én tűrök, tehát tolerállak. Emlékeztetném önöket Göthe egyik mondatára, ha Dinko megengedi, ő egyik helyen azt mondja: Ha azt mondják –én tolerállak – akkor az a legnagyobb megalázás. Ezt valóban úgy kell elfogadnunk, mint egy komoly figyelmeztetést, mert amennyiben ez a politikai közösség nem képes, hogy felfogja mit jelent így értelmezni a toleranciát, akkor szüntelenül csak ezen a szinten vegetálunk, s a kisebbségekmegmaradnak mint közbiztonsági kérdés, vagyis olyan tárgyként kezelik őket, amelyet megtűrnek. Mert ha azt mondják – én tolerállak, mert megtűrlek – szemmellathatóan kialakul egy hierahikus viszony – én megtűrlek, azért mert én azt megtehetem, rajtad múlik, hogy elviseled-e azt, hogy én megtűrlek – hogy ne játszadozzak a szavakkal.

Professzor úr, ön szerint, milyen ma Szerbiában montenegróinak lenni, mint ami ön is, vagy milyen érzés a gay-lezbosz populációhoz tartozni, rokakntnak lenni, vagy bajúszt viselni? Perovic professzor, mit mond az ön filozófiai szakmája, van-e egyáltalán erkölcs az ilyen kérdések tekintetében?

Legközvetlenebbül úgy válaszolhatnék a kérdésre, hogy ebben az országban ÁLTALÁBAN rossz bárkinek és bárminek lenni. Miért? Egyszerűen úgy gondolom, hogy nem kellene most túlságosan elmélyedni a támában, mert nem marad idő a közvetlen beszélgetésre és a kérdésekre, s ezzel kapcsolatban csak két alaptézisemet ismertetném, amelyek közvetlen értelemben vonatkoznak a médiára is ebben a társadalomban. Az első tézisem- első hallásra banálisan hangzik, de az ami banális, nem feltétlenül hamis is, ellenkezőleg, nagyon sokszor elképesztően igaz tud lenni – nekünk már húsz éve, hogy a társadalmunk lebilincselődött, kificamodott, kizökkent minden normális kerékvágásból – a szellemi, a politikai, a gazdasági, a kulturális, az oktatási szférából és három pontból. Ebben a lebilincselt társadaomban a média sem lehet másmilyen. Természetesen értelmetlen feltenni a kérdést, hogy a társadalom azért-e ilyen, mert ilyen a média, vagy a média ilyen azért, mert ilyen a társadalom. Erre a kérdésre éppen olyan lenne válaszolni, mint megválaszolni azt, hogy mi keletkezett előbb a tyúk-e vagy a tojás annál az egyszerű oknál fogva, hogy a média és a társadalom között mindig körforgásos viszony alakul ki, mert a társadalom közvetlenül kihat a mádián belüli állapotokra, s fordítva a média kihat arra, hogy a társadalom még jobban kificamodjon és lebilincselődjön. Mit akarok mondani? A társadalmi életnek minden normális paradigmája, bárhogy is nevezném a társadalmi életet az utóbbi húsz év folyamán, teljesen ki van ficamodva és teljesen le van bilincselve. Ebben a társadalomban, mégpedig minden szférájában teljesen szuverén módon a nem normálisság uralkodik. Természetesen nehéz arra válaszolni, hogy honnan származik ez a nemnormálisság, s mi az ami kiváltja. Természetesen még nehezebb arra válaszolni, hogy meddig fog tartani ez a nemnormálisság. Én hajlamos vagyok azt mondani, hogy ez a nemnormálisság az előző szocialista rendszer ledöntésékor került bemutatásra mint módszer, egy meghatározott értelmiségi csoportosulás módszereként ismertették, amelynek olyan ambiciói voltak, hogy átvegye a hatalom minden modelljét a társadalomban, a politikai-gazdasági és kulturális hatalmi modelleket és így tovább a nemnormálisság űrlapján, úgyhogy ha most ezt össze kellene foglalnom egyetlen szintagmába, azt mondanám, hogy az, ami 2O évek keresztül uralkodott, értékelésem szerint nem más, mint egyfajta kleptonacionalizmus. Ízlés dolga, hogy a hangsúlyt a kleptora vagy a nacionalizmusra helyezzük-e. Szemmellátható, hogy a vezető politikai és értelmiségi elit azzal a szándékkal, hogy alapjaiban kifossza a társadalmat, szisztematikusan nemnormális társadalmi eszmét produkálnak és szisztematikusan formálják a visszás társadalmi eszmét, szisztematikusan a társadalomra kényszerítenek a teljesen téves, nemnormális valóság recepcióját. Ez pedig megítélésem szerint a társadalom bomlasztó rákfenéje, amelyet nem lehet kigyógyítani a parlamentáris választásokon, és nem lehet könnyen kigyógyítani ilyen vagy olyan hatalomváltással. Ez egészen mélyebb dolog. Nemzedékek és nemzedékek nőttek fel ebben a társadalomban amelyek csak a kleptokratikus és a kleptonacionalista társadalmi eszmét ismerik. Figyeljük csak meg hogyan reagál a vezető réteg, amelyik formálja a társadalmi eszmét bármelyik társadalomhoz fűződő eseményre. Teljesen mindegy, hogy fudballmeccsről, Montenegróról vagy Koszovóról van –e szó vagy pedig a Knjaz Milos privatizációjáról. Teljesen nemnormálisan reagálnak. Az ami ebben a társadalomban normális, vagy ami normális akar maradni, teljesen gerilla státusban van. Ennek az elmúlt húsz év folyamán nem volt semmilyen komoly politikai bemutatója, de nem volt komoly kulturális, szellemi és semmilyen más promociója.