Tribün 6, Elitek, másság és feledés

Branka Prpa, történész

Teofil Pančić, újságíró

Szerbhorvát György, szociológus

Zoran Pantelić, kuda.org

Dinko Gruhonjić, a Vajdasági Újságírók Független Egyesület elnöke

Először Branka Prpa történészt kérdezném olyasvalamiről, ami a foglalkozásába vágó dolog, és ami sajnos ebben a történelmi pillanatban is jelen van: modernisták és konzervatívok szűntelen küzdelméről, amelyben általában az előbbiek húzzák a rövidebbet. Október 5-e után is a lehető legbrutálisabb módon tanúi lehettünk ennek a Zoran Đinđić kormányfő körül kialakult helyzetben, tehát, meg tudná nekünk mondani, hogy tényleg így van-e ez, és miért van ilyen sorsunk?

Tény, hogy így van, de én ezt történészként egészen normálisnak tartom. Szerbia nem rendelkezik a többi európai állam újabbkori tapasztalatával. Szerbia tehát egy török fennhatóság alatt álló agrár-, mondhatni maradéktalanul paraszttaársadalomból lépett a modern nemzetállam, következésképpen a modern politikai eszmeiség kialakulásának folyamatába. Ezért a konfliktus magától értetődő valami, hiszen egy elmaradott agrárállamból nem lehet egyik napról a másikra polgári társadalmat csinálni. Ezek szerint Szerbiában a hagyományos eszmeiség nem az a konzervativizmus, amely Európában honos. Az európai konzervativizmus egy, általában kései liberális provenienciával rendelkező arisztokrata eliten nyugvó konzervativizmus, tehát amikor a demokrácia olyasvalamivel találkozik, ami a liberalizmus, illetve az arisztokrácia társadalmi rétegének a hagyatéka. A konzervativizmusnak ezzel a fajtájával és szerepével tehát mi nem rendelkezünk, amivel mi rendelkezünk, az a patriarchátus, az apajogúság, vagyis egy autoritatív típusú család, amelyből, mint a társadalom sejtmagvából, nem is lehet más, csak egy autoritatív típusú állam. Ez egyszerűen örökség, amellyel az utóbbi 200 év folyamán több-kevesebb sikerrel küzdelmet folytatunk. Olyan ez, mint egy mérleghinta: hol mi győzünk, hol ők, hol mi, hol ők…, hogy ki lesz a végső győztes, azt majd meglátjuk – a halottakat a csata végén számlálják.

Olyasvalami ez tehát, ami történelmi szempontból, ha szabad így mondanom, teljességgel normális, 200 év a történelemben tulajdonképpen semmit sem jelent, és történészként én egyáltalán nem vagyok borúlátó, emberi lényként persze az vagyok, hiszen szeretném a folyamatot kicsit meggyorsítani, de történészként egyfajta normális evolúciós fojamatnak tartom, persze eleve azzal a feltétellel, hogy a szerbiai elit (mert kulcsfontosságú a politikai elit) valóban – modernisztikus.

(…)

Köszönöm. György, ha már az elitnél tartunk, ami a közvélemény túlnyomó része előtt, részben a nyelvi akadályok miatt, részben pedig az érdektelenség miatt, ismeretlen, az mindenképpen a kisebbségi elitközi helyzet. Hogy egészen konkrétan fogalmazzak, te talán a legjobban ismered a vajdasági magyar elitközi állapotokat – hasonlít-e, és ha igen, milyen mértékben, ez az elit, nemcsak a politikaira gondolok, hanem a kultúrálisra is, a többségi elitre, és miben különbözik, ha különbözik?

Ez a mi mai elitünk éppen a szocializmus idejéből való elit, mivel valóban nagyon sok ember, többnyire másként gondolkodó ember emigrált Magyarországra. A többiek, túlnyomórészt idősebb emberek, a kilencvenes évek folyamán egyetlen nap leforgása alatt szocialistákból nacionalistákká vedlettek át. Ez azt jelenti, hogy a mostani elit, egy nagyon erős politikai elit – javarészt egypárti, illetve a Vajdasági Magyar Szövetség elitje.

Mindig azt hangoztatják, hogy a kisebbségnek harcolnia kell jogaiért, nekem azonban úgy tűnik, hogy sok tekintetben – legalábbis az elit – nagyobb jogokat élvez, mint a többiek politikai elitjei. Ime egy példa: a törvény értelmében egyetlen miniszter sem rendelkezhet saját alapítvánnyal, és az alapítvány számára tévéműsorral. Na már most, nekünk van egy Korheczünk meg egy Bunyikunk a tartományi kormányban, ők rendelkeznek saját alapítvánnyal és saját műsorral. És akkor felmerül a kérdés: hogyan lehetséges ez, ha ez egyszerűen törvényellenes az érdekkonfliktus miatt? Egészen biztos, hogy a kormány, a szerbiai is, és a tartományi is, semmit sem szól, mert érdektelenek – a DP, vagy nem tudom én, melyik párt, tudvalevőleg nem számíthat a magyarok szavazataira (valamennyire ugyan igen, de az valóban nagyon kevés ahhoz, hogy a szerb elit szembeszálljon ezekkel a mieinkkel, mint elittel).

Ugyanez a helyzet a Magyar Nemzeti Tanács esetében is, ahol a VMSZ óriási többséggel rendelkezik. Az MNT tulajdonképpen egy egypárti kreáció a rossz törvény miatt. Továbbá, a nemzeti tanács, mivel a szerbiai büdzsé pénzeli, saját médiummal sem rendelkezhet, mégis a magáénak tudhatja a Magyar Szó és a Hét Nap, a vajdasági magyarság e két legfontosabb sajtótermékének az alapítói jogát. És itt sem szól senki semmit! Miért? Mint ahogyan azt már mondtam, a szerb elit senkivel sem száll szembe jelentéktelen dolgok miatt, és azt is tudja, hogy konfliktus esetén a mieink azon nyomban szerb elnyomást kiáltanának.

És persze, amikor látjuk ezeket a médiumokat, amelyek közvetlenül egyetlen politikai elit kezében vannak, akkor azt is látjuk, hogy az egész nyilvánosság ilyen. Én azt gondolom, hogy a mi nyilvánosságunk sokkal rosszabb helyzetben van, mint a szerb. Itt aztán tényleg kevesen vannak a másként gondolkodók, de joguk sincs a másként gondlkodásra – ezt főleg a szerb politikusoktól tanulták Milošević idejében, mert Miloševićnek és rezsimjének volt ez az álláspontja, mármint hogy amikor veszélyben vagyunk, amikor a nép, a nemzet veszélyben van, akkor azok, akik másként gondolkodnak, tulajdonképpen elárulják saját népüket. Azt hiszem, hogy ez a mai napig sem változott. A helyzet tehát sokkal rosszabb, mint volt, és mivel általában fiatal emberek, fiatal magyarok mennek iskoláztatni magukat Magyarországra, ahonnan aztán többé nem jönnek vissza, nincsenek új nemzedékek, nincsenek új újságírók, azoknak meg, akik itt maradtak, csak akkor van lehetőségük, mondjuk, de nem arra, hogy írjanak, hanem arra, hogy egyáltalán elhelyezkedjenek, ha közvetlen kapcsolatban állnak a VMSZ-el.

Úgy gondolom tehát, hogy ez a mi elitünk sok mindent átvett bizonyos szerbiai politikai elitektől, méghozzá a lehető legrútabb dolgokat, és ezért azt hiszem, hogy a helyzet rendkívül kedvezőtlen, és ebből semmilyen kiutat nem látok, következésképpen ez a kisebbség lassan eltűnik, ami persze nem csak politikai, hanem demográfiai kérdés is.

Létezik-e valamilyen alternatíva, valami kecsegtető, valami fény…? Vagy netalán azt akarod mondani, hogy a kilátástalanság akkora, hogy mindenki, aki valamit ér, elhagyta ezt a süllyedő hajót. (Szemlátomást nem így van, hiszen te itt vagy.)

Pillanatnyilag csak a magyarországi, a szlovák vagy a román sajtónak írok, az ittenieknek nem. A Politika kért tőlem egy szöveget, tulajdonképpen véleményt, szerb nyelven, de azt kérték, hogy mondjam azt, amire szükségük van, nevezetesen hogy szidalmazzam az elitet és a VMSZ-t. Tény, hogy én harcolok ellenük, vagyis próbálok harcolni ellenük, legalábbis a nyilvánosságban, és akkor ők egyszerűen semmit sem közöltek ebből, mert nem azt mondtam, amit kértek tőlem. Nem a Politikában akarom szidalmazni a magyar elitet, én a vajdasági magyar sajtóban akarom ezt tenni, csakhogy ott erre nincs lehetőségem. És persze, ha egy közösség ennyire kicsiny, akkor semmiképpen sem fog tágabb keretekben gondolkodni, hanem a saját túlélési stratégiájára összpontosít, mondjuk arra, hogy mi lesz a vajdasági magyarokkal? Hogy mi lesz…, mégiscsak fontos, hogy mi lesz a gyerekeddel. A gyereknek iskolába kell járnia…, van-e olyan iskola Vajdaságban, amelyben a gyerek magyarul…, magyar nyelven tanulhat, mert látjuk, hogy a fiatal magyarok több mint 20%-ának nincs meg ez a lehetősége, persze sokan közülük nem is akarja ezt, hiszen azt gondolja, hogy mégis jobb, ha szerb iskolába jár, mert így megtanulják a nyelvet és nagyobb lehetőségük lesz elhelyezkedni. De a magyarok többsége, főleg Vajdaság, illetve Bácska északi részén, s ez már szörnyű evidencia, egy kávét nem tud megrendelni szerb nyelven. Ami meg azt jelenti, hogy ők valójában nem is szándékoznak itt maradni, hogy már nagyban azt latolgatják, ők maguk, vagy a családjuk, hogy Magyarországon folytatják tanulmányaikat. És ez általában így van, aki teheti, elmegy, a többieknek meg, akik rendelkeznek valamilyen szakmával, szembesülnie kell azzal, hogy a közösségük minden tekintetben (iskoláztatás, foglalkoztatás…) a társadalom peremére sodródva tengeti az életét – rendőrök nélkül, bírák nélkül, történészek nélkül, minden nélkül. Példának okáért, az én falumban élő fiatal magyarok, akik csak középiskoli végzettséggel rendelkeznek, leginkább Szlovéniába mennek dolgozni, mert ott legalább elhelyezkedhetnek a szakmájukban, mint kőművesek, piktorok, stb.

(…)

Egy pillanatra térjünk vissza Újvidékre, ott is a minapi eseményekhez, amely egyike mindinkább abszurditásánál fogva válik egyre hírhedtebbé – a püspök úr megmondta azt, amit megmondott, betiltott egy színielőadást, aztán az SZSZP javasolta, hogy Miloševićról nevezzenek el egy utcát… Teofil, te, mint az az ember, aki intenzíven foglalkozik a médiumokkal (szemlátomást van honnan ihletet merítened), hogyan tekintesz erre a minapi, egyház kontra kultúra témára?

Jó, akkor hát gyerünk… te most kimondtál egy jó dolgot – a püspök úr megmondta azt, amit megmondott. Nem az a fontos azonban, hogy a püspök úr megmondta. A püspök úr mondhat, amit akar, és mi szóra sem méltatnánk, egy csöppet sem lenne számunkra érdekes, hogy mit gondol Irinej püspök, ha a szavai nyomán nem történt volna meg az, ami megtörtént: “a rendőrség teljesítette a parancsot”. Arról van szó tehát, hogy ha történetesen Irinej püspököt valami zavarja, például hangzavar az ablakai alatt, noha ez nyilvános helyen, világi, városi térségben, városi utcán, és nem a püspöki palota udvarában, vagy ne adj isten – helyiségeiben zajlik, és ha a püspök úr panaszt tesz a rendőrségen, ergo: a hatalomnál, ergo: az államnál, no, akkor az állam reagálni fog, akkor az állam “teljesíteni fogja a parancsot”.

Magától értetődik, hogy ha önök, vagy én teszem ugyanezt, az állam közel sem lesz ennyire expeditív, hát még ilyen határozott, hogy eltávolítson valamit, ami bennünket bármilyen oknál fogva zavar. Az igazi probléma tehát, legalábbis amikor a társadalom klerikalizációjáról beszélünk, én egyébként állandóan hangsúlyozom, nem magával az egyházzal van baj – az egyháznak joga van akár az értelmetlen cselekedetre is, értsd: az egyház próbálkozhat a társadalom klerikalizációjával… A kérdés csak az, megengedi-e a társadalom, hogy klerikalizálják.

A mi problémánk mindenekelőtt annak a politikai elitnek a problémája, amely enyhén szólva az egyház szőre mentén haladva – a kommunista-ateista-mittudoménmégmilyen múlt szégyenbélyegétől tartva (ami egyébként jellemző a posztkommunista társadalmakra, ebben nem vagyunk egyedül, noha kevés helyen fajult el ennyire, mint nálunk) – oly könnyedén behódol. Hogy vajon ez a politikai elit, márpedig ez az az elit – s ezt sohasem szabad elfelejtenünk – amelyet mi választottunk, amely nem a Marsról pottyant le, és amely nem, hogy is mondjam, nem a világűr távoli mélységeiből jött Szerbiába, hanem ez az az elit, amelyet az ország polgárainak többsége, a többé-kevésbé demokratikus választásokon, hatalomra emelt, ugyanúgy, mint ahogyan Újvidéket is, szívben-lélekben az én városomat és a te városodat, a radikálisok uralják, egyszerűen azért, mert a polgárok többsége, vagyis hát relatív többsége… rájuk, vagy egy hozzájuk hasonló opcióra (egy kis SZSZP plusz egy kis SZDP, és máris megvan a többség) voksolt.

Azt akarom mondani tehát, hogy a politikai elit az, amely páni félelmében, nehogy anacionalizmussal és ateizmussal vádolják (mert az a két legnagyobb rossz, a két legfélelmetesebb őrület, a két legdémonikusabb rémálom a közéletben ma, nehogy valaki azt mondja rám, hogy anacionalista vagyok, bármit is jelentsen ez – semmitmondó flosculus, cikornya – vagy hogy ateista vagyok, Isten őrizzen meg ettől, ez a lehető legszörnyűbb bűn, inkább a pedofilia, vagy akármi más) kész az egyháznak megadni mindent, abszolúte mindent.

Ha megnézzük ezt az Irinej féle esetet, Irinij – feltételezem, hogy kegalább némelyikük látta a levelét, mondjuk az interneten, ahol teljes terjedelmében elérhető, vagy valamelyik újságban, bárhol, kisebb vagy nagyobb részleteiben, nos, ez a levél a bizarrság hihetetlen példája, példája annak, hogyan tud egy ember, aki formális értelemben művelt és tanult, Irinej püspök mindenképpen ilyennek tekinthető, a legőrületesebb módon össze-vissza fecsegni, hogyan tud egy hatalmas rakás primitív ostobaságot magából kibocsátani. De, én mindig hangsúlyozom, önmagában ez nem lenne olyan probléma, amelyről nekünk itt és most vitáznunk kellene, ha nem állna mögötte a hatalom. Ez az, amit állandóan hangsúlyoznom kell. Olyan ez, mint az az eset a hitoktatással. A hitoktatást nem az egyház vezette be az iskolákba, a világi, állami iskolákba, ilyesmit az egyház nem tud megcsinálni, hanem a hatalom volt az, amely valamilyen saját érdekétől, számításától, ettől vagy attól… vezérelve mondhatni tálcán kínálta az egyháznak a hitoktatás bevezetését. De most értsünk szót, mit jelent az, hogy hitoktatás (amit az emberek többnyire nem értenek)? A hitoktatás a mi iskoláinkban nem egyszerűen egyháztudomány, vallástudomány, ami önmagában egészen legitim lenne, hiszen miért ne tanulnánk meg valamit a vallásról?! De nem erről van szó, hanem közönséges népbutításról! Mint az én kölyökkoromban a marxizmus! Nem TANULMÁNYOZTUK mi a marxizmust, hanem TANULTUK! Mi MEGTANULTUNK MARXISTÁKNAK LENNI! És ma sem történik más, hittudományt tanulva, mi nem a vallásról tanulunk, hanem vallást, de nem, nem is vallást, hanem csak egy meghatározott konfessziót, hitvallást tanulunk. EZ a mi problémánk!

Amibe azonban semmiképpen sem szabad beleegyezni, az az, amit folyamatosan hallunk jobboldali körökből – amikor valaki a klerikalizáció ellen beszél (ugyanúgy, mint amikor valaki a monarchia ellen szól, ilyenkor is ez történik), csípőből lekommunistázzák. Ezzel az ökörséggel egyszer s mindenkorra le kell számolnunk. Az állam különléte az egyháztól nem kommunizmus-antikommunizmus téma, ezt nem az október forradalom hozta, hanem a francia forradalom. Más szóval: az én eszményképem nem a Szovjetunió, az én eszményképem Franciaország, az én eszményképem Olaszország. Erről van szó tehát, én ezekről az államokról beszélek, azokról az államokról, amelyek nem ismerik, és sohasem is ismerték a kommunista államberendezést, így aztán nem hivatkozhatunk tovább a kommunizmus kísértetére. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ebben az országban az emberek egyszer végre már elkezdjenek úgy viselkedni és élni, ahogyan azt a világ leghaladóbb országaiban, nem pedig Észak-Koreában csinálják.